Leginkább az elmúlt fél évszázad feltáratlan és tragikus eseményei, folyamatai (1956, Szárazajta, a földvári haláltábor) foglalkoztatják történészként Benkő Leventét. Benkő Levente feleségével, Papp Annamáriával nemrég közösen impozáns munkát tettek le az asztalra, Fogolysors címmel. Levéltári források segítségével megpróbálták megvilágítani az elhurcolások jogi hátterét, az oral history révén pedig azt, hogy mindez mit eredményezett, s azt hogyan élték meg az emberek. Benkő Levente hangsúlyozta, „a magyarság ma egyetlen és nagy tabutémával szembesül, mégpedig azzal, hogy nem mer vagy nem akar szembenézni saját közelmúltjával, azaz önmagával. ” A rendszerváltást követően el kellett telnie jó néhány évnek, amíg a kommunizmust feltáró intézmények létrejöttek. – Vannak még feldolgozatlan témák. 1956 csak részben feltárt fejezet. És akkor hol van a kulákosítás, az államosítás, a kollektivizálás? Benkő Levente /sz. Nagyajta, 1961. jún. 13./ 2003-tól a kolozsvári Krónika riportere, rovatvezetője, a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végzett. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ‘56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007). /Papp Attila Zsolt: Párbeszéd a kor tanúival – Beszélgetés Benkő Levente történésszel, közíróval. = Helikon (Kolozsvár). szept. 25./
2007. október 9.
Erdővidéken mintegy háromezer katonát hívtak be a második világháború idején, s tizedük hősi halált halt, vagy eltűntnek nyilvánították, négyszázan pedig fogolytáborban haltak meg. Tavaly még 165-en éltek, ma már tizenhéttel kevesebben vannak – tudatta becsült adatok alapján Boér Imre nyugalmazott tanár a második világháborús öreg katonák és a földvári foglyok nyolcadik alkalommal megtartott bajtársi találkozóján. Dimény András nyugalmazott vargyasi unitárius lelkész igehirdetésében azokra emlékezett, akik egy adott időben nagy dolgot cselekedtek: emberségesen helyt álltak. /Hecser László: Bajtársak, ha találkoznak (Erdővidék). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 9./
2007. október 16.
A trianoni döntés után új román telepes falvakat hoztak létre a frissen felskiccelt magyar–román határzónában. Ioan Gherman, Szatmár megye korabeli főispánja a nagykárolyi járásról készült monográfiájában nemzeti érdekkel magyarázta a telepes falvak létesítését, tekintve, hogy a környéken „túlnyomó többségben” voltak a magyarok és a svábok. A falvakat magyar vagy sváb községekhez, illetve városokhoz csatolták. A telepesek fejenként öt és fél hektár földet kaptak a magyar mágnások birtokaiból, de a hatóságok egyéb jellegű, többszintű támogatását is élvezhették. Ezeknek a mesterséges módon létrehozott településeknek a lakói lényegében csak a rendszerváltás után kezdtek nyitni a környék „őslakói” irányába. Ezekben a falvakban ugyanis 1989 előtt folyamatosan erősítették a nemzettudatot, akik évtizedeken át abban a tudatban éltek: egy tartalékos hadsereg tagjai, akiket bármikor mozgósíthatnak, ha jön a magyar veszedelem. „Ezek a falvak mindig kivételezett helyzetben voltak, közpénzen kaptak templomot, iskolát, kultúrházat, utakat – állapította meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró. – Ma is érkeznek felcímkézett pénzek a megyétől, amelyeket a polgármesteri hivataloknak a telepes falvaknak kell továbbutalniuk, különben meg sem kapnák. ” Az állami hivataloknál is sűrűn szerepelt egyetlen alkalmazási kritériumként: kell ide egy „jó román ember”. A kilencvenes évek óta – az etnikai üldözöttek kárpótlását célzó törvényt kihasználva – a román telepesek jelentős összegeket kapnak olyan jogcímen, hogy 1940 és 1944 között Romániába száműzték őket – ahol amúgy szintén támogatásban részesültek. Az üldözötti státussal rendelkezők a havi 220 lejes járandóság mellett egyéb előnyöket is élveznek. Tény, hogy az 1925–26-ban betelepített románokat a magyar hatóságok 1940-ben felszólították, hogy költözzenek át Romániába. Lényegében békésen zajlott a kitelepítés. A háború után visszatértek, az államtól ingyen kaptak építőanyagot. A román hatóságok 1944-ben nem mulasztottak el revánsot venni: száz börvelyi férfit hurcoltak el hat hónapra a barcaföldvári haláltáborba, közülük 12-en odavesztek. Az életben maradt meghurcoltaknak mindössze 7-8 lejes nyugdíjemelés járt. Jelen időre már csökkennek az etnikai ellentétek. Egy telepes faluból származó román fiatalember kijelentette: „Itt Románia van, beszéljen mindenki románul! Ki nem állhatom a magyarokat, mert évszázadokig kizsákmányolták és nyomorgatták az őseimet, és most is csak azon jár az eszük, hogy visszafoglalják Erdélyt. ” /Babos Krisztina: „Leszerelő” határvédők. = Krónika (Kolozsvár), okt. 16./
2007. november 5.
A Megerősítelek, sőt megsegítelek, és igazságom jobbjával támogatlak bibliai vers volt az üzenete az egykori barcaföldvári fogolytábor helyén álló emlékműnél tartott nyolcadik megemlékezésnek. Ungvári Barna András, a Sepsi Református Egyházmegye főjegyzője még hídvégi lelkipásztorsága idején járta ki nagy harcok árán az emlékhely létesítését, s azóta ő a fő szónoka a megemlékezéseknek. Utódja, Nagy János köszöntötte a megjelenteket. Szász Ferenc, Brassó-Újváros unitárius lelkipásztora a tömegsírok borzalmáról beszélt. Elmondta, várta, hogy a székely népet is megköveti valaki, de ez nem történt meg. Ungvári Barna András ezúttal a fogolytábor lelkipásztoraira emlékezett, azokra, akik ,,Isten segítségével fényt próbáltak vinni a sötétségbe”. Elsőként futásfalvi Bardocz Mózesre, Mezősámsond plébánosára, a fogolytábor első halottai fölött ő mondta el a vigasztalás igéjét. Másodszor Lőrinczi Árpádra, aki Hídvég és a szórványként hozzá tartozó Barcaföldvár református lelkipásztora volt. Ő volt az, aki 184 halottat temetett el, s sokszor veszélyes körülmények között feljegyezte adataikat. Kisvári Tamás alezredes, a bukaresti magyar nagykövetség katonai attaséja köszönetet mondott a történelmi egyházaknak, hisz a második világháborúban elesett kétszázezer katona igen kevés hányadának állítottak emléket, s ahol igen, azt főleg az egyházak tették, mint Földváron is. /A földvári áldozatokra emlékeztünk. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./
2008. október 24.
„A lelkek mélyén élő szabadságvágy hihetetlen mértékben és mélységben lobbantotta fel a forradalom lángját, s csodálatos dolgot valósított meg: a magyar nemzet egységét” – értékelte ‘56 jelentőségét dr. Bura László október 23-án Szatmárnémetiben a Szent István Kör által szervezett megemlékezésen. Az előadó az 56-ot megelőző kelet-európai eseményekről beszélt, illetve a magyar forradalom szerepéről a szovjet-szocialista tábor megbontásában. Emlékeztetett a romániai elnyomó intézkedésekre: 1945 januárjában az országból százezernyi német (sváb) származású férfit és nőt tehervagonokban kényszermunkára vittek a Szovjetunióba, ugyanebben a hónapban sok ezer, a frontról hazatért magyar katonát összefogdostak, akiket a földvári internálótáborba (s onnét a Szovjetunióba) vittek. Politikai perekben számoltak le az ellenfelekkel, államosították az egyházi iskolákat, megszűntették a görög katolikus egyházat, a nyugati határ menti övezetekből több mint tízezer családot az ország más vidékére telepítettek, a Jugoszláviával szomszédos területről a német lakosságú falvakat áttelepítették a Baraganba. Átnevelő munkatáborokat létesítettek, ezeket egészítette ki a hírhedt Duna–Fekete-tengeri csatorna hatalmas munkatelepe. Magyarországon 1956. október 16-án a szegedi egyetem jogi karán megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, amelyen megfogalmazták: demokráciát, függetlenséget, szabad választást kívánnak. Huszadikán csatlakozásra szólították fel Budapest, Pécs, Debrecen egyetemeit. És eljött 23-a, amikor Budapesten a Műszaki Egyetemről megindultak a hallgatók. Nemcsak a kormány menesztését kívánták, hanem megfogalmazták a független Magyarország igényét, a szovjet csapatok kivonásának óhaját is. Azután a szabadság eltiprásának kegyetlen és véres tragikuma következett. /Az 1956-os forradalomra emlékeztek. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 24./
2008. november 5.
Kilencedik alkalommal tartottak megemlékezést november 4-én a barcaföldvári fogolytábor magyar áldozatainak emlékmű együttesénél. A Hídvég és Földvár közötti emlékhelyen, ahol 1944―45 között több mint hatezer ember raboskodott, s közülük ezren odavesztek, mintegy hatvanan gyűltek össze. Nagy János hídvégi református lelkész házigazdai minőségben köszöntötte az egybegyűlteket. A főszónok, Ungvári Barna András uzoni lelkész, az emlékhely megteremtője jelezte, idéntől a fogolytábor túlélőiről emlékezik meg. Ezúttal a Csíkszerdában élő Ivás Istvánról beszélt, aki Az utolsó székely határőrök című könyvében leírta a haláltábor borzalmait. Bálint László brassó-gyárvárosi református lelkipásztor, címzetes esperes a feldobolyi Bacsó Lajos visszaemlékezéseiből idézett. Akkoriban a foglyoknak felajánlották, ha áttérnek román vallásra, hazaengedik őket, de ők azt válaszolták: magyarok vagyunk, magyarnak születtünk, s azok is maradunk. A bukaresti magyar nagykövetség nevében Alföldi László, majd RMDSZ-szervezetek, egyházak és volt politikai foglyok szövetségeinek képviselői koszorúztak. /Szekeres Attila: Magyarnak születtünk, s azok is maradunk! (megemlékezés Földváron). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./
2009. február 26.
A barcaföldvári megsemmisítőtábor történetét ismertette a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság rendezvényén Benkő Levente történész. A kolozsvári meghívott felidézte a túlélők visszaemlékezéseit, amelyekből Székely Golgota címmel 2003-ban kötetet jelentetett meg. Benkő beszélt az internáltak embertelen életkörülményeiről, nem engedték meg a családtagoknak, barátoknak, hogy élelmiszerrel és gyógyszerrel segítsék őket. A civil társadalom több fórumon megfogalmazott felháborodását követően a hatalom engedélyezte segélyszállítmány küldését. /Antal Erika: Emlékezni és emlékeztetni. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 26./ Benkő Levente beszélt a romániai internálótáborok létrejöttének előzményeiről, történelmi hátteréről és a korabeli társadalmi viszonyokról is. Az internálások időpontja négy nagyobb hullámra tehető: 1941-ben az Ukrajnában elfogottakat, ‘42-’43-ban a második magyar hadsereg tragédiájának túlélőit, ‘44-’45-ben a román átállást követően a Kárpát-medencében élő kisebbségeket szállították a táborokba. A negyedik hullám áldozatait a polgári személyek teszik ki, akiket szintén az átállást követően hurcoltak el. 1943 júniusában Sztálin levelet írt a brit kormánynak, amelyben kifejtette, hogy a háborús politika következményeit nemcsak a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek is viselnie kell. Molotov szerint „a magyarokat meg kell büntetni”, a kollektív bűnösség kimondatott. A Sanatescu-kormány rögtön teljes amnesztiát hirdetett és megígérte az internálótáborok felszámolását. Elengedték a szovjet hadifoglyokat, helyükbe viszont a magyarokat és a németeket hoztak. A korabeli, magyarokhoz való viszonyt az uszító hadjáratok jellemezték, amelyek következményeként történtek meg többek között a szárazajtai, csíkszentdomokosi vérengzések. A negatív magyarságkép nem volt új keletű. A Trianon utáni, önszervező, politikai úton jogaiért harcoló magyar és német kisebbségi egyesületeket revizionista szervezeteknek tekintették. Ennek következményeként jöttek létre Kelet-Európában az első, háború utáni internálótáborok is. A Sanatescu-kormány a táborok feloszlatása után egy nappal adta parancsba, hogy le kell tartóztatni a német és a magyar kisebbség vezetőit. A korabeli román hatóságok saját akaratukból döntöttek. Parancsba adták, hogy az észak-erdélyi magyar és német nemzetiségű embereket internálni kell, a fegyverszüneti egyezménytől függetlenül. 1944. október 19-én határozták meg, hogy a háborúból hazatérő magyar és német nemzetiségű szökevények hadifoglyoknak tekintendők és internálandók. A földvári tábor nyolcvan százaléka ilyen foglyokból állt. Átmeneti tábor volt, az erősebbeket, munkabíróbbakat onnan vitték a focsani-i munkatáborba vagy a Szovjetunió különböző haláltáboraiba. /Nagy Botond: Kisebbségi fogolysors és munkatáborok. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 27./
2009. február 26.
A barcaföldvári megsemmisítőtábor történetét ismertette a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság rendezvényén Benkő Levente történész. A kolozsvári meghívott felidézte a túlélők visszaemlékezéseit, amelyekből Székely Golgota címmel 2003-ban kötetet jelentetett meg. Benkő beszélt az internáltak embertelen életkörülményeiről, nem engedték meg a családtagoknak, barátoknak, hogy élelmiszerrel és gyógyszerrel segítsék őket. A civil társadalom több fórumon megfogalmazott felháborodását követően a hatalom engedélyezte segélyszállítmány küldését. /Antal Erika: Emlékezni és emlékeztetni. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 26./ Benkő Levente beszélt a romániai internálótáborok létrejöttének előzményeiről, történelmi hátteréről és a korabeli társadalmi viszonyokról is. Az internálások időpontja négy nagyobb hullámra tehető: 1941-ben az Ukrajnában elfogottakat, ‘42-’43-ban a második magyar hadsereg tragédiájának túlélőit, ‘44-’45-ben a román átállást követően a Kárpát-medencében élő kisebbségeket szállították a táborokba. A negyedik hullám áldozatait a polgári személyek teszik ki, akiket szintén az átállást követően hurcoltak el. 1943 júniusában Sztálin levelet írt a brit kormánynak, amelyben kifejtette, hogy a háborús politika következményeit nemcsak a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek is viselnie kell. Molotov szerint „a magyarokat meg kell büntetni”, a kollektív bűnösség kimondatott. A Sanatescu-kormány rögtön teljes amnesztiát hirdetett és megígérte az internálótáborok felszámolását. Elengedték a szovjet hadifoglyokat, helyükbe viszont a magyarokat és a németeket hoztak. A korabeli, magyarokhoz való viszonyt az uszító hadjáratok jellemezték, amelyek következményeként történtek meg többek között a szárazajtai, csíkszentdomokosi vérengzések. A negatív magyarságkép nem volt új keletű. A Trianon utáni, önszervező, politikai úton jogaiért harcoló magyar és német kisebbségi egyesületeket revizionista szervezeteknek tekintették. Ennek következményeként jöttek létre Kelet-Európában az első, háború utáni internálótáborok is. A Sanatescu-kormány a táborok feloszlatása után egy nappal adta parancsba, hogy le kell tartóztatni a német és a magyar kisebbség vezetőit. A korabeli román hatóságok saját akaratukból döntöttek. Parancsba adták, hogy az észak-erdélyi magyar és német nemzetiségű embereket internálni kell, a fegyverszüneti egyezménytől függetlenül. 1944. október 19-én határozták meg, hogy a háborúból hazatérő magyar és német nemzetiségű szökevények hadifoglyoknak tekintendők és internálandók. A földvári tábor nyolcvan százaléka ilyen foglyokból állt. Átmeneti tábor volt, az erősebbeket, munkabíróbbakat onnan vitték a focsani-i munkatáborba vagy a Szovjetunió különböző haláltáboraiba. /Nagy Botond: Kisebbségi fogolysors és munkatáborok. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 27./
2009. május 23.
Gulag, Kola, Recsk, Duna-csatorna, Bor, Földvár, Apahida, Szibéria, Katyn … A lista távolról sem teljes. A náci emberirtás, megtörténése óta, kötelező oktatási anyag az iskolákban. A kommunizmus rémtetteit a történtek óta és után is félelem, és a történelem hallgatása borítja. Jobbára a művészek hallgatása is. Csíky Boldizsár Gulag című új zeneműve szimfonikus emlékezés. Arról szól, hogy a szenvedés iszonyatától nem lehet megszabadulni. Összetört népdalok foszlányai, egy harang, az erőltetett menet ritmusa… Csíky Boldizsár Gulag c. szimfonikus művének marosvásárhelyi bemutatója május 21-én volt. /Csíky Csaba: Oly korban éltem én… Bemutató a XXXIX. Marosvásárhelyi Zenei Napokra. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 23./
2009. június 10.
Riadtan szemlélik a barcaföldvári fogolytábor magyar áldozatainak emlékműve előtt folyó munkálatokat a közelben lakó magyarok. Hatalmas kamionok szállítanak oda földet, törmeléket. A négyhektáros terület tulajdonosa elmondta, nem építkezik, csak feltölti az amúgy lápos területet, elegyengeti, majd eladja. A terület tőszomszédságában, egy kisebb magaslaton áll az emlékműegyüttes, amely arra hivatott emlékeztetni az utókort, hogy ott, a Hidvég és Földvár közötti területen állt a fogolytábor, amelyben 1944–45 között több mint hatezer ártatlan ember raboskodott, s közülük mintegy ezren odavesztek. /Szekeres Attila: Egyelőre egyengetnek (Földvár). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 10./
2009. június 10.
Riadtan szemlélik a barcaföldvári fogolytábor magyar áldozatainak emlékműve előtt folyó munkálatokat a közelben lakó magyarok. Hatalmas kamionok szállítanak oda földet, törmeléket. A négyhektáros terület tulajdonosa elmondta, nem építkezik, csak feltölti az amúgy lápos területet, elegyengeti, majd eladja. A terület tőszomszédságában, egy kisebb magaslaton áll az emlékműegyüttes, amely arra hivatott emlékeztetni az utókort, hogy ott, a Hidvég és Földvár közötti területen állt a fogolytábor, amelyben 1944–45 között több mint hatezer ártatlan ember raboskodott, s közülük mintegy ezren odavesztek. /Szekeres Attila: Egyelőre egyengetnek (Földvár). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 10./
2009. június 13.
Hol kezdődik a Székelyföld? Dunaszerdahelyen éppen olyan éneklő méltósággal ejtik a magánhangzókat, mint Gyergyócsomafalván vagy Kézdiszentléleken. A Pozsony melletti Egyházgelle lakói kijelentik, hogy ők bizony székelyek. Az öröm és vigalom helyét nyomban fölváltotta a szakmai érdeklődés. Révkomáromi történészek megerősítették, hogy a hat székely nem egyikének, az Adorján-nemnek Posony-ági székelyei nevezték el Csallónak a Duna-ágak közé szorult kis vidéket, Csallóközt. Burgenlandban, a Lajta mellett ma is székely mezőn kaszálnak, székely kútból isznak, ha megszomjaznak, a kocsmai pálinka neve is „székely lé”! Tréfásan „szekler” a szekér neve. A magyarországi Vas megyében a falusi építkezések hasonlítanak a sóvidéki vagy Nyikó menti falu épületeihez. Révkomáromban, a Duna Múzeumban állították ki azokat a késő avar kori leleteket, amelyeket a nyolcvanas évek végén tártak föl a Hajógyár területén. Trugly Sándor régész múzeumőr mondotta, hogy a kincseken látható gazdag mintatár minden darabja és mintája föllelhető a faragott székely kapukon: a tulipán, a rózsaszirom, a palmetta és az életfa kacskaringós indája. Akkor, hol kezdődik a székelyek földje? Balási Gábor A székelyek nyomában című, romantikával átitatott szép könyvében gyakorlatilag László Gyula kettős honfoglalásának elméletét támasztja alá. Hol végződik tehát a Székelyföld? Nem Székelykocsárdnál és nem Földvárnál, Nem Gyimesbükknél vagy Berecknél, annyi bizonyos. De Focsani-nál éppúgy, mint Pozsonynál, Bécsnél, Varsónál, Királyhelmecnél. Ez utóbbi bodrogközi kisváros lakói mind a mai napig büszkén állítják, hogy ők azon székelyek leszármazottai. A Székelyföld tehát ott kezdődik, ahol a magyar történelem! Székelyek nyomaira lehet bukkanni az Őrségben, Zalában, Tolnában, Békésben, Szolnokban, Szabolcsban, Bácskában, Muraközben és mindenütt, ahol magyarok élnek! /Bereczki Károly: Hol kezdődik a Székelyföld? = Népújság (Marosvásárhely), jún. 13./
2009. október 27.
Jó ötlet, hogy évente már nem csak egy honvédtalálkozót tartanak az erdővidéki hadfiak számára: az együttlét, a közös élmények felelevenítése további erőt ad számukra – mondotta Nagy István, Barót polgármestere, a református templomban a II. világháborús öreg katonák és a földvári foglyok tizenkettedik alkalommal tartott bajtársi találkozóján. A frontot megjártak sorsát követő Boér Imre elmondása szerint a megközelítőleg húszezres Erdővidékről mintegy háromezer férfit hívtak hadba, mintegy negyedük a fronton vagy fogolytáborban vesztette életét, mára pedig mindössze kilencvennégyen beszélhetnek azon időkről. Bölön unitárius lelkésze, ifj. Kozma Albert igehirdetésében úgy fogalmazott, hogy bár Magyarországot a nagyhatalmak kényük-kedvük szerint feldarabolták, Erdély, Újvidék, Felvidék és Kárpátalja lelkileg és szellemileg továbbra is egy. Miklós Árpád volt anyaországi képviselő a ,,csalással és félrevezetéssel” hatalomra jutott szocialista kormány nemzet- és demokráciaellenes tetteiről szólt. Szerinte ma könnyebb a határ másik oldalán magyarnak lenni, mint otthon, Magyarországon. /Hecser László: Honvédeknek erőt adni. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 27./
2009. október 30.
Egyre több történelemkutató foglalkozik a Trianon után kisebbségi létbe kényszerített magyarság sorskérdéseivel: jogfosztottságával, üldöztetésével, irtásával. Boros Ernő Hogy a magyar pusztuljon /Státus Kiadó, Csíkszereda/ című tanulmánykötete húsz Szatmár megyei, magyarok és elmagyarosodott svábok által lakott település mártírjainak tragédiáját tárta fel dokumentumok, visszaemlékezések segítségével. 1944 novemberétől 1945 tavaszáig több ezer magyar és sváb nemzetiségű civil férfit hurcoltak el otthonaikból Maniu román gárdistái. A pusztulásra ítélt foglyok egyetlen bűne az volt, hogy a magyar–német hadseregben szolgáltak a háború alatt. Fő bűnük valójában sváb és magyar származásuk volt. A félkatonai nacionalista rablóhorda erőltetett menetben étlen-szomjan hurcolta őket Gyulafehérvárig, onnan a Brassó melletti Földvárra (Feldioara). Kivégzések és gázkamra nélküli megtervezett népirtás volt ez. Az úton csak az őket megsajnáló lakosságtól kaptak némi ennivalót, de Nagyenyeden a megfőzött ételt is kiborogatták előlük nyomorítóik. Az elhurcolt magyarok és sváb-magyarok egy részét a Szovjetunióba deportálták „málenkij robotra”, a munkára kevésbé alkalmasakat Földvárra telepítették, földbe vájt, náddal fedett barakkokba. Az alultápláltság, a fertőző járványok, Chesches parancsnok és pribékjeinek kegyetlenkedései, a kényszermunka, az embertelen életmód s a reménytelenség tizedelték télvíz idején a tábort, melyet végül szovjet beavatkozásra számoltak fel, miként a Maniu-gárdát is. Szabadulni csak megvesztegetéssel, komoly pénzösszegért lehetett. Jellemző a korrupt fogvatartókra, hogy a szabadulót (a kiváltottat) halottnak nyilvánították, és kővel rakott koporsót temettek el a nevével. Az áldozatoknak (többszöri akadályoztatás után) csak 2001-ben sikerült méltó emlékművet állítani, a túlélők még mai napig sem kapnak kárpótlást, mert fogságuk, megnyomorításuk nem volt hivatalos. A Maniu-gárdisták tervszerű vérengzést hajtottak végre a háború utolsó hónapjaiban, melynek célja elsősorban a megfélemlítés volt, minél több magyart kényszerítsenek az országból való távozásra, s a maradékot identitásvesztésre, meghunyászkodásra. A bukaresti hatalom minden eszközt bevetett Erdélyben és a Partiumban az etnikai arányok megváltoztatására. Tovább folyik a magyar többségű falvak, községeik (Hegyközpályi, Bihar) románosítása, „csak immár aktív magyar (?) – tulipános és fenyős – gyalázatos részvétellel. ” A Szemtanú könyvek sorozatban megjelent mű dokumentumok, fotók segítségével mutatja be a történteket. /Pataki István: Magyar holokauszt. = Reggeli Újság (Nagyvárad), okt. 30./
2009. november 5.
Zarándokhellyé válik Földvár ― tudósított a Háromszék az első megemlékezésről, s azóta tíz éven át mindig összegyűltünk itt ― mondotta Ungvári Barna András uzoni református lelkész, a Hidvég és Barcaföldvár közötti emlékhelyen. 1944―45 között a földvári fogolytáborban sínylődött több mint hatezer ember, akik közül mintegy ezren odavesztek. Az ő emlékükre alakították ki a kőtömbös, keresztes, mozaikos emlékkertet Ungvári Barna hidvégi szolgálata idején. Nagy János hidvégi református lelkész köszöntője után Bucsumán György, a brassói Szentkereszt-plébánia káplánja emlékezett az elhunytakra, majd Nagy B. Imre szárazajtai túlélő visszaemlékezéseiből idézett Ungvári Barna. Balázs Ádám, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének első tanácsosa jelezte, kezdeményezni fogja, hogy a foksányi fogolytábor helyét is jelöljék meg. /Szekeres Attila: Földvár, a zarándokhely. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./
2009. november 5.
Zarándokhellyé válik Földvár ― tudósított a Háromszék az első megemlékezésről, s azóta tíz éven át mindig összegyűltünk itt ― mondotta Ungvári Barna András uzoni református lelkész, a Hidvég és Barcaföldvár közötti emlékhelyen. 1944―45 között a földvári fogolytáborban sínylődött több mint hatezer ember, akik közül mintegy ezren odavesztek. Az ő emlékükre alakították ki a kőtömbös, keresztes, mozaikos emlékkertet Ungvári Barna hidvégi szolgálata idején. Nagy János hidvégi református lelkész köszöntője után Bucsumán György, a brassói Szentkereszt-plébánia káplánja emlékezett az elhunytakra, majd Nagy B. Imre szárazajtai túlélő visszaemlékezéseiből idézett Ungvári Barna. Balázs Ádám, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének első tanácsosa jelezte, kezdeményezni fogja, hogy a foksányi fogolytábor helyét is jelöljék meg. /Szekeres Attila: Földvár, a zarándokhely. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./
